Devetinosemdesetega je bil brat že na Kitajskem,
s prijateljema iz vrtca in vzgojiteljico Margit, ki je
šla rada z njimi na dolgo pot – tam zdaj poskušajo
prepovedati reinkarnacijo, medtem ko moj brat
programira za Nemce.
Devetinosemdesetega je bil oče že v Mehiki,
z delegacijo romunske industrije težkih strojev in
je na Piramidi sonca slišal madžarsko besedo – tu zdaj
z roba poročnega plakata na paviljonu na sprehajališču
režejo stran madžarsko besedilo.
Devetinosemdesetega je bila mama že v Budimpešti,
z bratcem, ki trileten ni več šel z njo v Baziliko,
čeprav bi ga mama tudi v Narodno galerijo rada
vzela s sabo – tam so zdaj Magritte, Duchamp,
Man Ray, Miró, Dalí.
Devetinosemdesetega se je sestra že razmahnila v
obdukcijski dvorani,
zaklinjala se je: ona ne bo bolnišnična uslužbenka, raje
je ustvarila kariero v farmaciji, bila je v Bruslju,
Bombaju,
Parizu, Kairu, Atenah, slike s stolpov, s kipi, z ladij
in glavnih trgov,
zlate ribice na dnu Rdečega morja.
Devetinosemdesetega je Julcsa pobegnila skozi
okno, ne da
bi del revolucije, ki se je odvijal v Cluju, minil brez
nje, zdaj pa snema filme, živi v Parizu, dvema očetoma je
rodila otroka, je socialno občutljiva kot vsak pravi
levo usmerjeni Francoz.
Devetinosemdesetega so József, Lajos, István, Zsolt
in Béla
rešili, kar se je rešiti dalo, potegnili čez kopreno, prt
in začeli znova, ne tako kot László, András in Géza,
ki si jih
radi zamišljamo v vlogi uporniškega revolucionarja
iz podzemlja, včasih.
Devetinosemdesetega so iz trgovin izginila kolesa
Pegas,
z ulic terenska vozila Aro, z ust pionirske pesmi,
s pročelja dvoran se je ogulila romunska komunistična
partija in je čedalje manj žensk odkrito rezalo s
srpom in moških
udarjalo s kladivom.
Devetinosemdesetega so Transilvanijo preplavili
švicarski,
malteški in drugi paketi pomoči, v Romuniji so se
pojavili
zdravniki brez meja, zdaj mi pošiljamo pakete,
tesarje, natakarje, inženirje, kmete, umetnike, zdravnike
povsod po širnem svetu.
Devetinosemdesetega smo računali naravni logaritem,
sinusno,
kosinusno funkcijo, razpravljali smo o entropiji,
benzenu,
o natezni trdnosti, v ulici Farkas smo pri telovadbi
pretekli tri kilometre in nisem se naučila
Balassijeve pesnitve o bogu.
Devetinosemdesetega pozimi smo pešačili po
mleko, olje, sladkor,
se postavili v vrsto za kruh, verjeli smo, da so
Američani res
pristali na Luni, pomaranče in banane so bile senzacija,
nismo sedeli pri večerji s svečami zaradi romantike
skoraj vsak večer,
zavarovalni agenti, goreči bančni uslužbenci,
sezonsko zaposleni
študent, ki lista pole s podpisi, ponudniki storitev
kabelske tv nas
še niso snubili, a prišel je cerkveni sluga po cerkveni
davek in v ulici
Petőfi je še stala rabljeva hiša, gledali smo poročila,
leta in leta smo ploskali,
varčevali za dacio,
zgradili so tovarne, bloke, mostove, nastali so
jezovi in elektrarne,
imeli smo delovno moralo in družbeno zavest, bili
smo disciplinirani,
zvesti, imeli smo hrbtenico, nastajal je kanal
Donava–Črno morje,
potekali so montirani procesi in potekajo še danes,
kot da se
devetinosemdesetega ne bi nič zgodilo.
Prevod: Gabriella Gaál
Nyolcvankilencben öcsém már megjárta Kínát,
két ovis társával és a velük szívesen nagy útra
kelő Margit óvó nénivel – ott most az önkényes
újjászületést próbálják tiltani, miközben öcsém
németeknek programoz.
Nyolcvankilencben apám már megjárta Mexikót,
a román nehézgép-gyártás képviselőivel, de
magyar szót hallott a Nap-piramison – itt most
vágják a sétatéri pavilon eskető plakátjának
aljáról a magyar szöveget.
Nyolcvankilencben anyám már megjárta Budapestet,
öcsémmel, aki háromévesen a Bazilikába már nem
ment be vele, pedig anyám a Nemzeti Galériába is
szerette volna vinni – ott most Magritte, Duchamp,
Man Ray, Miró, Dalí.
Nyolcvankilencben húgom már kinyúlt a boncteremben,
fogadkozott: nem lesz belőle kórházi alkalmazott, inkább
a gyógyszeriparban futott be karriert, volt Brüsszel,
Bombay,
Párizs, Kairó, Athén, tornyos, szobros, hajós és főteres
fotó,
aranyhalak a Vörös-tenger fenekén.
Nyolcvankilencben Julcsa kiszökött az ablakon, nehogy
nélküle menjen végbe a forradalom Kolozsváron játszódó
szakasza, de most filmez, Párizsban él, két apának szült
egy-egy gyereket, szociálisan érzékeny, mint minden
rendes, baloldali francia.
Nyolcvankilencben József, Lajos, István, Zsolt és Béla
átmenthette a menthetőt és fátylat borított, és leplet
terített,
és spongyát rá, nem úgy, mint László, András, Géza, akit
szívesen képzelünk a földalatti ellenálló forradalmár
szerepébe, néha.
Nyolcvankilencben eltűntek a boltokból a Pegas
kerékpárok,
az utcákról az Aro terepjárók, a torkokból a pionírdalok,
a csarnokok homlokzatáról lekopott a Román
Kommunista
Párt, és nyíltan egyre kevesebb nő vágott sarlóval és férfi
kalapált.
Nyolcvankilencben svájci, máltai és más segélycsomagok
özönlötték el Erdélyt, Romániában felbukkantak a
határok
nélkül gyógykezelő orvosok, most mi küldünk csomagot,
ácsot, pincért, mérnököt, földművest, művészt, orvost
szét a nagyvilágba.
Nyolcvankilencben természetes logaritmust, sinust,
cosinust számoltunk, entrópiáról, benzolgyűrűről,
szakító szilárdságról értekeztünk, a Farkas utcában
szaladtuk tornaórákon a három kilométert, és nem
tanultam meg Balassi istenes költészetét.
Nyolcvankilencben télen gyalog jártunk, tejért, olajért,
cukorért,
kenyérért álltunk sorba, elhittük, hogy az amerikaiak
valóban
leszálltak a Holdra, szenzációnak számított a narancs, a
banán,
nem romantikából vettünk részt gyertyafényes vacsorán
majd’ minden este,
a kedvünk házaló biztosítási ügynök, buzgó banki alkalmazott,
aláírási ívet lapozó idénymunkás diák, kábeltévészolgáltató
még
nem kereste, de jött az egyházfi egyházadóért, és a Petőfi
utcában
állt még a hóhér háza, néztük a Híradót, tapsoltunk évekig,
gyűjtöttünk Daciára,
épültek gyárak, tömbházak, hidak, lettek gátak és erőművek,
volt munkaerkölcsünk és társadalmi tudatunk, fegyelmezettek
voltunk, gerincesek és hűek, és alakult a Duna-Fekete-tenger
csatorna, folytak koncepciós perek s folynak ma is, mintha
nyolcvankilencben mi sem történt volna.
